A társadalom, a közösség legkisebb alapelemének, építőkockájának a család tekinthető. Az ugyanabból a rasszból származó, egyazon erkölcsi, szellemi értékeket magukénak valló, ugyanazon szokásokat követő, egy nyelvet beszélő, egymással életközösséget, sorsközösséget és társközösséget vállaló családokból alakult ki a nép. Persze előbb a családok nagycsaládokba, nemzetségekbe, törzsekbe tömörödtek, majd végül néppé váltak. A nép által belakott terület, a nép honává válik, de csak abban az esetben, ha az a nép talajgyökeres és honát képes megtartani. Gyakorlatilag e két elem tesz egy népet honképessé. Ha egy nép nem rendelkezik ezzel a két tulajdonsággal, akkor nem tud igazán sohasem honképessé válni, példaként ilyen nép a cigányság, mely évszázadok óta keresztül-kasul bolyongott Európán, s a zsidóság.
A honterületet szerzett népek a szomszédságukban élő szintén honterületet szerzett népekkel jobb esetben erkölcsi, szellemi és anyagi életösszhangot próbál kialakítani, mely a nép életét biztonságossá és teljessé teszi. Ha az egymás mellett élő, egymást kölcsönösen tisztelő népek, a családokhoz hasonlóan, egymással életközösséget, sorsközösséget és társközösséget vállalnak, akkor születik meg a nemzet. A nemzetnek az a népe, mely biztosítani tudja a közösség (nemzet) erkölcsi, szellemi, társadalmi, politikai és gazdasági egységét, vezetőnéppé válik. Vezetőnépnek lenni nem egyfajta „kiválasztottság”, megfellebbezhetetlen jog, hanem feladat, melynek minden időben meg kell felelni. A Kárpát-medence vezető népe magyar volt, hisz mi tudtunk az itt élő társnépeknek közös hazát adni, közös identitást biztosítani (Szent Korona-tan), és mi voltunk képesek a történelem során, egyedülálló módon a Kárpát-medencét huzamosabb ideig megtartani. A medencében élő szlovákokra, románokra, szerbekre, horvátokra, ruszinokra stb. nem tudok idegenként tekinteni, főleg nem ellenségként, hisz nekik is hazájuk e föld. Borzasztóan felháborító és meggondolatlan dolognak tartom azt, amikor magyar soviniszták hazátlannak nevezik a tót, az oláh vagy a rác népet, hisz ezzel nem őket pocskondiázzák, hanem magunkat, mert ha ezek a népek valóban hazátlanok lennének, az azt jelentené, hogy ezer esztendő alatt sem voltunk képesek hazát, otthont biztosítani a társnépeinknek, nem tudtunk megfelelni a vezetőnép felé támasztott elvárásoknak, s ezer évig elnyomásban, rabságban, szolgaságban tartottuk őket. Ez természetesen nem igaz. A társnépeinknek ugyanolyan elidegeníthetetlen joga van ezen a földön élni, mint nekünk. Felvetődik a kérdés, hogy van e létjogosultságuk az önálló államhoz? Láthatjuk, hogy a szabadkőműves ollók által szétszabdalt Kárpát-medencében jelenleg egyetlen életképes állam sincs. Magyarország romokban hever, testileg és lelkileg is meg vagyunk sebezve, s bár még nem látják be, de a trianoni utódállamok is vesztesei a Versailles-ban kötött „békének”. A társnépekkel évszázadokon keresztül békében éltünk egymás mellett. A társnépek évszázadokig lojálisak voltak a Szent Koronához, magukat pedig hungarus tudatú nemzetiséginek tartották. Szép példa a hungarus tudat megnyilvánulásának a szlovák költő, Zsabka Kálmán Magyar vagyok című verse, vagy a ruszin nép eredetmondája, melyben Krisztustól kapták hazául a Kárpátok hegyeit, cserébe támogatniuk kell a síkságon élő magyarokat, s nekünk is támogatnunk kell őket. De gondoljunk csak Mátyás királyra, aki nem csak a magyar nép szívében maradt meg nagy szinte mesebeli hősként, hanem valamennyi délszláv népnél, s az egyik legszebb Mátyás monda is a Rácország területéről származik.
A nemzetek feletti hatalom ármánykodása Trianonban teljesedett ki, amikor sikerült ezt a nagyon erős szövetből szőtt hálót széjjeltépniük, testvért a testvér ellen fordítaniuk, s a sovinizmus elplántálásával hosszantartó testvérviszályt generálniuk. Jól tudjuk, hogy kiknek és miért volt érdeke a Kárpát-haza feldarabolása, az itt élők szembefordítása. Tény, hogy az elrabolt területeken még ma is nap, mint nap bántalmazzák véreinket magyarságuk miatt, de ha Trianon kapcsán gyűlöletet hirdetünk a testvérnépek ellen, akik ma sajnos nagyon meg vannak vezetve (mi is), akkor azzal csak az országot feldaraboló erők malmára hajtjuk a vizet. Elevenen él bennem is a fájdalom és a düh, de semmiképpen sem érzek gyűlöletet sorstársaink iránt. Egyetlen megoldás csak az lehet, hogy mereven elutasítjuk a sovinizmust, s helyette a Szent Korona eszméjéből táplálkozó konnacionalizmus felé fordulunk, mely a népek, nemzetek egymás iránti tiszteletét, megbecsülését és összefogását hirdeti. Nem mondhatjuk azt, hogy kezdjék el ők a változást, nem késlekedhetünk, s nem lehetünk restek sem a jóra való törekvésben! Mi vagyunk a vezető nép, nekünk kell példát mutatni, nekünk kell a legerősebben elvetnünk a sovinizmust, nekünk kell végre a gyűlöletre szeretettel válaszolnunk. Mindenek előtt vissza kell szereznünk még megmaradt csonkahazánkat, s utána jó példát kell mutatnunk, hogy a társnépeink maguktól visszavágyjanak a Szent Korona oltalma alá, s Boldogasszony biztonságot adó ölelésébe. Ki kell vernünk országunkból a nemzetünk elveszejtőit, de ezt sem gyűlöletből! Krisztus is korbáccsal verte ki őket a templomból, haragot érzett irántuk, ez igaz, de gyűlöletet nem.
Majd ezek után ismét egyesülhet az, ami a világmindenség kezdete óta összetartozik, s „jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot”. „És nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat.”
Zsabka Kálmán – Magyar vagyok
Bár egyszerű bölcsőm,
- Nem volt selyem rajta -
Egy öreg tót asszony
Pórkeze ringatta,
Bár az altató dal
Nem magyarul csengett
Fölöttem, ha anyám
Dajkálni elkezdett,
És bár imádkozni
Sohasem tanultam
Magyar imakönyvből,
Amíg gyermek voltam -
Mégis magyar földért
Hullatom a könnyet
S a vérem is adnám
Érte, csakhogy többet
Panasza ne szálljon,
Szívemnek ne fájjon.
Az én tót szívemben
Magyar bánat bujkál
S az a fájdalom tép,
Amely sírva ott jár,
Ott lopódzik búsan,
Mint az őszi alkony,
Az elnémult, kihalt,
Csöndes Tiszaparton,
Nekem is fáj élni
Így meglopva, csonkán
És könyörületből
Vad-idegen portán;
Azt akarom én is,
Hogy a Garam partján
Magyar nóta zengjen
Minden ember ajkán,
Egy boldog hazáról,
Nagy-Magyarországról.
Bár egyszerű bölcsőm,
- Nem volt selyem rajta -
Egy öreg tót asszony
Pórkeze ringatta,
S bár a múltban sokszor
Csúfolták fajtámat
S engem a gúny most is
Szüntelenül támad -
Az én szívem mégis,
Míg csak él s nem ég el,
Árpád örökéért
Fog lobogni hévvel.
S lelkem szilaj vágya
A lenézett lanton
Tépni fogja a húrt
És lázít kitartón,
Míg széjjel nem tépik
Láncukat a rabok -
Mert én, a tót is az vagyok,
Én is magyar vagyok!
